Ünnepélyes koszorúzás Hegedűs István szobránál a Testnevelési Egyetemen

Húsz évvel ezelőtt, 2003. október 22-én avattuk Hegedűs István, az ’56-os mártír edző mellszobrát a TF parkjában. Dr. Kovácsi Aladár olimpiai bajnok magánkezdeményezésére gyűlt össze a nyersanyag ára, melyből ifj. Tóth Béla, a legendás lovasedző fia élethű alkotása született. Az adakozók a korábbi öttusázótársak, tanítványok és barátok voltak. A szobrot Schmitt Pál, a MOB akkori elnöke, olimpiai bajnok avatta fel. A megemlékezésen beszédet mondott az 1956-os forradalom hőse, Wittner Mária is.

Azóta minden évben összegyűlnek a tisztelők, sporttársak a forradalom emléknapját megelőző csütörtökön. Idén, a huszadik évfordulón a mindenkori főszervező, Pécsi Gábor idézte fel Fityula nem mindennapi alakját. Elmesélte azt is, hogyan jutott tudomására fiatal technikusként a gyárban, ki is az az alak a papírhúszforintoson, egyben a Szabadság-szobor fáklyavivőjének modellje, filmszínészek lovasdublőre. Nyolc évvel a forradalom után, és még évtizedekig csak suttogásokból lehetett megtudni, ki volt a csupán nevelői kötelességét teljesítő lelőtt áldozat, azzal a zárszóval: “De erről nem beszélünk.”

A mai alkalommal került sor egy szintén magánkezdeményezésben létrejött díj átadására. Pálvölgyi Miklós, korábbi szövetségi kapitány ezúttal egy újabb 90 év feletti olimpikont köszöntött, Bódi Johannt (Bódi János, 1956, Melbourne, csapatban 4., egyéniben 10. helyezett, 1957. csapat világbajnoki bronzérmes)

Az idei ünnepség faültetéssel zárult, a munkálatokat olyan jeles személyiségek, mint Pokorni Zoltán polgármester, dr. Ökrös Csaba általános rektorhelyettes, valamint olimpiai bajnokaink, Fábián László, a MOB főtitkára és Mizsér Attila, a Magyar Öttusa Szövetség főtitkára fejezték be.

Az alábbiakban közreadunk egy korábbi, most megidézett beszédet, a szerző kedves hozzájárulásával.

Pap Sándor megemlékezése az öttusa-edzőről - elhangzott 2016. október 20-án a Testnevelési Egyetemen

“Tizenegy éves voltam, amikor 1954. nyarán megismerkedtem Hegedűs Istvánnal, aki 19 évvel volt idősebb nálam, így Ő számomra Pista bácsi volt, és az is maradt.

Római-fürdőn laktam, és az egész nyarat a strandon töltöttem. A Római strandot hírességek, neves művészek és sportolók látogatták, néhányszor Pista bácsi is megjelent. Bátyám, Pap Tibi és Csányi Péter már öttusáztak, és úgy döntöttek, ha én is öttusázó akarok lenni, akkor az úszással kell kezdenem, mégpedig a Vasasban, Hegedűs Istvánnál. Néhány napra rá Pista bácsi kijött a Rómaira, és néhány társával rögtön úszóedzésbe kezdtek. Csányi Peti vállalta, hogy bemutat leendő edzőmnek. Én a parton várakozva bámultam lendületes úszásukat, melynek végeztével megtörtént a bemutatás és egyben a Vasasba történő tagfelvételem procedúrája, mely Pista bácsi részéről egyetlen mondatból állt: „Holnap reggel 6-kor legyél a Sportuszoda bejáratánál.” Ettől kezdve naponta találkoztam Vele. Pista bácsi nem az az úszóedző volt, aki tisztes távolságban és kellő magasságban elhelyezett karosszékéből vezényelt tanítványaink hosszú, monoton és fárasztó úszófeladatot – pl. 2000 m krallpillangót – majd, mint aki szakmai feladatát ezzel már letudta, sportújságjába temetkezve önfeledten olvasta azt, míg az utolsó betűig nem ért. Pista bácsi a medence partján állva figyelte mintegy 30 tanítványának minden mozdulatát. Ha valamelyikünk helytelenül mozgott, azt azonnal megállította, néhány szóval elmondta, mit kell kijavítani, és azt is, hogy miként. Nem hagyta, hogy akár csak egy fél hosszon helytelen technikával ússzunk.

Edzés végén már Ő is beszállt a melegvízbe, ahol az egyik végén elhelyezkedve úszatott minket, hogy a medence túlsó végéből indulva, a megadott úszásnemben egyesével ússzuk át a meleg medencét. Mikor odaértünk hozzá, elmondta, mit kell másképp csinálni, és megokolta, hogy az általa megkívánt változtatás miért hatékonyabb. Figyeltünk rá, mert Ő is figyelt ránk. Komolyan vettük, mert Ő is komolyan vett minket. Ügyetlenkedésünkön sohasem gúnyolódott, és sohasem volt indulatos. Egy-egy jelképes erejű atyai pofon néha ugyan elcsattant, de hát a rendet az oktatás hatékonysága érdekében fönn kellett tartani.

Emlékszem stílusunkra vonatkozó utasításaira, melyből kettőt megemlítek: gyorsúszásnál, a kar előrelendülésénél a könyök legyen magasan, így az alkar lazán előremozdul, a kéz előrenyújtva megfogja a vizet. Ez a laza pihenőfázis biztosítja azt, hogy a mozgás idő előtt ne váljon görcsössé. Mellúszásnál a kar szűken és erőteljesen húz, majd a kezeket igen gyorsan előre kell szúrni, ezáltal a láb fölgyorsul, így erőteljesebb lesz. E két technika alig különbözik a ma látható modern úszótechnikától.

1956. október 22-én öttusaverseny kezdődött, melynek vívószáma másnap, 23-án a Honvéd Semmelweis utcai vívótermében került megrendezésre. Tibor bátyám versenyzőként, Pista bácsi mérkőzésvezető versenybíróként volt jelen. Akkor már gyülekeztek az utcán az emberek, csoportok vonultak a belvárosban. Pista bácsi szólt bátyámnak, mondja meg nekem, hogy másnap reggel azért meg lesz tartva az úszóedzés. Rajk újratemetése óta, különösen az utolsó néhány napon, mindig történt valami: Írószövetség, diákgyűlések, szervezkedés, a hatalommal szemben megfogalmazott deklarációk izgalmassá tették a napokat, de mi azért reggelente úsztunk. Most is: az utcákon lehetett közlekedni, a buszok, villamosok a szokott rendben jártak, és vajon a Margitszigeten mi történhetne azon kívül, hogy úszunk egy jót? Később érkeztek az újabb hírek a vívóterembe, hogy egyre nagyobb az embertömeg, fölhallatszott skandálásuk az utcáról, így a verseny további része egyre zűrösebbé vált. Minden versenyző kapkodva, gyorsan le akarta tudni a vívást. Két résztvevő, ha összefutott a társalgóban, akkor a következő dialógus zajlott le: „- Veled vívtam már? – Nem! – Akkor vegyük föl a sisakot és vívjunk!”. És ott a társalgóban megtörtént az összecsapás, majd együtt mentek a jegyzőkönyv vezetőjéhez, és bediktálták az eredményt.

Bátyám hazafelé jövet az Astoriánál, a 49-es villamosra várva már hallotta a Rádió felől a sorozatlövések hangját. Ezután már szóba sem jöhetett, hogy szüleim elengedjenek másnap az uszodába.

Október 24-én az öttusaverseny pisztolylövő száma lett volna esedékes a Marczibányi téren. Bátyám bekészítette az otthon tartott automata pisztolyát és a lőszereket a fegyverdobozba, és elindult a HÉV-hez, hogy eljusson a lőtérre. Távozása után 2-3 perccel a rádióból meghallottuk a statárium kihirdetését. Futottam Tibi után, hogy visszahívjam, a strand bejáratánál utol is értem. Ő visszajött, eldugta fegyverét, de azért mégis elindult – most már fegyver nélkül – a lőtérre. A Margit hídnál, leszállva a HÉV-ről, ÁVH-sok vették körül, megmotozták, majd továbbengedték. A lőtéren értesült a döbbenetről: Pista bácsit lelőtték.

Tizenhárom éves voltam akkor, a férfivá alakulás kezdetén, telve kétségekkel, bizonytalansággal. Magam is, mint ilyenkor minden fiúgyerek, kapaszkodókat kerestem, egy férfimodellt, akire felnézek, aki mintául szolgál, akihez hasonlítani akarok. Erre a szerepre rendes körülmények között az apa szolgál. Az én édesapám már évek óta ágyhoz kötötten, félig megbénultan élt közöttünk, így ő nem szolgálhatott mintaként. A példaképet én Pista bácsiban találtam meg. Szoborba illő alakja, bátor tekintete, férfias viselkedése, egyenes jelleme révén számomra a legfontosabb igazodási pontot jelentette. Hosszú hónapok múlva, csak a Kerepesi temetőben történt végső elhelyezése után tudatosult bennem, hogy Ő már nincs többé.

Pista bácsi hős volt a szó igazi értelmében. Kötelességteljesítését személyes biztonsága fölé helyezte.

Van egy régi katonamondás: „Ha egy golyóra a te neved van ráírva, semmit nem tehetsz.” Azért néhányunkban fölmerül, hogy ha az a golyó akár csak egyetlen szögfokkal, vagy időzítése egyetlen másodperccel eltér, Hegedűs István milyen gazdag életet élhetett volna. Milyen korszakos edzőként, szövetségi kapitányként, vagy még magasabb szintű sportvezetőként szolgálhatta volna sportéletünket és nemzetünket. Engem pedig kerülget a kérdés: ha Pista bácsi nem üzeni meg nekem, és talán még néhány társamnak, hogy másnap reggel úszóedzés lesz, vajon otthon maradhatott volna? De ezzel a kérdéssel sosem mertem szembenézni.

Köszönöm, hogy meghallgattak!”