Az antik példa

            A ma embere a régebbi korokból a legtöbbet valószínűleg a görögöktől örökölte.

            Pedagógiájukat – a fennmaradt írásokból – jól ismerjük, tudjuk, hogy testi nevelésük milyen magas színvonalon állt. Nyilvánvaló, hogy a görög testi kultúra irányítói jöttek rá arra először, hogy egy-egy sportág űzése és az abban elért kiváló eredmény nem biztosítja szükségszerűen az általuk egyébként megkívánt testi tökéletességet. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy már a 18. ókori olimpiai játékok alkalmával megrendezték az első pentatlon versenyt is. Az addigi játékokon csak futószámok szerepeltek.

            Olimpiai játékokat négyévenként tartottak, de isteneik tiszteletére a közbeeső évek mindegyikében sor került más-más helyszínen egy-egy jelentős, az olimpiaihoz hasonló sportverseny sorozatra. Ezek voltak a nemeai, püthoi, iszthmoszi játékok.

            A sportversenyek történetében kétségkívül a pentatlon volt az első összetett verseny, mint a sokoldalú nevelés bizonyítéka, mércéje. A hiányosan fennmaradt írásos anyagok nem teszik lehetővé, hogy az antik pentatlonnal kapcsolatos kérdéseket teljes hitelességgel megválaszolhassuk. A pontos válaszadást az egymásnak ellentmondó adatok tovább nehezítik.

            Három lényeges és egymással szorosan összefüggő kérdésre keressük a választ: 1. Milyen számokból állt az antik pentatlon verseny? 2. Hogyan bonyolították le a versenyeket? 3. Milyen módon állapították meg a győztest?

            Ma már teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy az antik pentatlon versenyszámai legtöbbször a diszkoszvetés, a gerelyhajítás, a futás, az ugrás és a birkózás voltak. A birkózás és a futás önálló versenyszámként is szerepelt, a másik három szám  azonban elsősorban csak mint a pentatlon része volt ismeretes.

            Az ugrásokról néhány szót szólnunk kell. Igen sokféle változatát ismerték és gyakorolták a görögök. Ismert volt a távol-, magas-, mélyugrás, az árokugrás rohammal és helyből egyaránt, sőt a távolugrás rúddal is. Ma elfogadottnak tekinthető, hogy a pentatlon ugrószáma öt, helyből elvégzett ugrás sorozata volt. Ezt támasztja alá, hogy az ugrásokhoz mindkét kézben egy kis súlyzót (halter) tartottak. Ezeket a haltereket erősítésre is használták az ókor sportolói.

            A versenyek lebonyolításával kapcsolatban annyi bizonyos, hogy azok még akkor is egy nap alatt zajlottak, ha a küzdelmek az éjszakai órákba nyúltak. Nem tudjuk, hogy az egyes számok milyen sorrendben követték egymást.

            A különféle kutatások alapján a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a versenyt futással kezdték és majdnem mindig a birkózással fejezték be. A többi versenyszám valószínű sorrendje az volt, hogy a futás után az egyik dobószám következett, majd az ugrás és azután a másik dobószám.

            Pontos adatunk a győztes megállapítására nincs, a feltevés a feltárt adatok ismeretében – mögé képzelve a görögök gondolkodásmódját – a következő: ha valaki három számot megnyert, az már összetett győztes is lett. Ennél több számot ugyanis más már nem nyerhetett, a verseny ebben az esetben az elért három győzelem után véget is ért, a helyezésekkel nem sokat törődtek. Nyilvánvaló, hogy volt olyan eset is, amikor senki nem nyert három vagy csak két számot sem. Ilyenkor végigküzdötték az egész versenyt és valószínűleg a birkózásban győztes nyerte azt. Elképzelhető az is, hogy valamiféle selejtező rendszerük volt, különösen akkor, ha sok volt az induló. Ezért logikus az, hogy a futás volt az első szám és a birkózásra már csak kettő vagy négy versenyző maradt.

            Mint Maróti Egon professzor írja, már több, mint egy évszázadra tekint vissza az ókori pentatlon kérdéseinek tudományos igényű kutatása, mégsem jogos az a megállapítás, hogy a népszerű versenyszám teljes ismerete a birtokunkban van. Erre talán már nem is kerül sor és a mi szempontunkból ennyi ismeret is elég. Tudjuk, hogy az antik pentatlon a küzdelmek egy sajátos rendszere volt, végigküzdése pedig csak egy győztest adott.

(Maróti: Az antik pentathlon problémájához, Antik Tanulmányok, 1965. 2. szám)

Coubertin harca a modern öttusáért

            A modern öttusa kialakulását részletezve, először néhány mondatot Pierre de Coubertinnek kell szentelni. Fiatal korában angliai tanulmányúton vett részt, ahol alaposan megismerte az angol testnevelés gyakorlatát, pedagógiai elveire, gondolkodásmódjára is nagy hatással volt ez az út. Az újkori olimpiai eszme létrehozása, keresztülvitele elsősorban az ő kitartó harcának eredménye, küzdelme és győzelme közismert. Coubertin már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB/CIO) alapokmányába (1894) bevetette, hogy az atlétikai sportok részére egy fő bajnokságot kell rendezni pentatlon név alatt. A görögök azonban nem rendeztek pentatlont az első újkori olimpián (1896), sőt a következő játékok műsorán sem szerepelt a pentatlon.

            1906-ban, Athénban újra rendeztek játékokat a 10. évforduló alkalmából, ezt azonban a CIO nem fogadta el hivatalosan. Ekkor a görögök lebonyolítottak egy pentatlon versenyt az antik példa szerint, részei sorrendben: távolugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás, 200 méteres síkfutás, birkózás voltak. Pentatlon versenyt mindezek ellenére sem rendeztek 1908-ban, a következő olimpián.

            Coubertin nem adta fel a harcot egy modern pentatlon létrehozása érdekében. A CIO 1909-es berlini ülésén ismét felvetette elképzelését. A svéd Viktor Balck őrnagy (aki a CIO alapító tagja volt), mint a soron következő stockholmi olimpia egyik szervezője, a Svéd Olimpiai Bizottság elnöke, ekkor bejelentette, hogy ők hajlandók megpróbálkozni egy újkori öttusa kialakításával. Felajánlotta, hogy kísérleteket végeznek, és 1910-ben beszámol a CIO-nek. Coubertin eredeti javaslatát – futás, lovaglás, úszás, kardvívás, evezés – korrigálva a párbajtőrvívást és a modern kornak megfelelőbb pisztolylövést iktatták a versenyszámok közé.

            1910-ben a luxemburgi kongresszuson Balck beszámolt a CIO tagjainak, majd 1911-ben, Budapesten már a teljes programot is ismertette, bizonyos kezdetleges szabályokkal együtt. A számok sorrendje azután Stockholmban így alakult: lövészet, úszás, vívás, lovaglás, futás (ez a sorrend 1932-ben változott meg).

            A stockholmi olimpiáról írt visszaemlékezéseiben Coubertin a következőket fejti ki: „… Egy további újítás volt a modern öttusa. Már kétszer terjesztettem elő a CIO-nak, de egy érthetetlen, majdnem ellenséges visszautasítást kaptam. Ezért nem ragaszkodtam hozzá tovább. Azonban ez alkalommal … elfogadtak egy versenyszámot, amelynek én nagy értéket tulajdonítottam. A modern öttusa, a valódi atléták igazi avatása, a következő számokat foglalja magába: futás, lovaglás, úszás, párbajtőrvívás és végül egy lövőszám, amely helyén szívesen láttam volna egy evezőszámot. Ez azonban a rendezés már úgyis nagy nehézségeit fokozta volna. A modern öttusa ettől fogva állandóan növekvő eredményre tud visszatekinteni anélkül, hogy az én igazi nézetem valaha is megvalósult volna: én a résztvevők részére egy ismeretlen pályát akartam, versenyszámokat, melyek szorosan egymás után következtek volna és lovakat, melyeket a rendező ország biztosít és az utolsó pillanatban sorshúzás után váltak volna ismerőssé (ezt az óhaját már 1920-ban megvalósították). Véleményem szerint ezen keresztül biztosítható az egésznek egy elsőrendű pedagógiai karakter.”

            A verseny lebonyolításával kapcsolatban a következőket írta: „... az öt teljesítménynek megszakítás nélkül kellene egymásra következni, úgy, hogy az atléta az egyik szám után áttér a másikra, s csak annyi időre szakítja meg, amennyi szükséges az esetleges ruhaváltáshoz. Nincs kétség aziránt, hogy ezt elérjük.” E tárgyban 1928-ban is mondta már, hogy nagyon szeretné megérni az öttusa egy nap alatt történő lebonyolítását a következő sorrendben: futás, lovaglás, úszás, vívás, pisztolylövés.

A nemzetközi szövetség

            Mint olyan sportág, melynek nem volt nemzetközi szövetsége, az öttusa felügyelete az első években közvetlenül a CIO-hoz tartozott. Így első elnökéül magát Coubertint nevezhetjük meg lemondásáig, 1925-ig. Az amszterdami olimpián megalakult a Comité International du Pentathlon Moderne Olimpique (CIPMO). Ez már önálló bizottság, de még a CIO közvetlen fennhatósága alá tartozott, tehát nem szövetség volt. Elnöke Baillet-Latour, titkára a svéd Tor Wibom lett.

            Mint később létrehozott sport, az öttusa vezetése, fejlődése, eredményessége is jó ideig a többi, régebbi sportág után kullogott. A részsportágak nemzetközi szövetségei közül már működött a sportlövészeté, az úszásé és az atlétikáé, de 1913-ban már a vívósport, 1921-ben pedig a lovassport hívei is megalapították nemzetközi szövetségüket.

            A CIPMO 1935-ben kiadta alapokmányát, mely nagyon rövid és kezdetleges volt. A szabályzat leszögezte, hogy a bizottság feladatának tartja az öttusaversenyek speciális szabályainak kidolgozását, a döntések jogát, valamint a felügyeletet.

            (A vezetés lassúságára jellemző, hogy a CIPMO 1928-ban alakult, de az alapszabályt csak 1935-ben keltezték és az abban foglalt, a szabályok kidolgozását célzó megjegyzés ellenére az öttusa első hivatalos és megfelelő nemzetközi szabálykönyve csak a 70-es években jelent meg.)

            A második világháború után a sportág erősödése sürgette az önálló nemzetközi szövetség létrejöttét. Jó előkészítés után a londoni olimpia idején (1948) alakult meg végre az Union Internationale de Pentathlon Moderne (UIPM). Elnökének Tor Wibomot, titkárának Sven Thofeltet választották meg. Eldöntötték, hogy 1949-ben megrendezik a sportág első világbajnokságát (természetesen Stockholmban). 1949. október 15-én Stockholmban elfogadták az alapokmányt, Tor Wibom visszavonult, helyére Gustaf Dyrssen került. Miután ekkor az öttusasport már erősnek látszott, hiszen addig hét olimpián szerepelt és a világbajnokságok is megkezdődtek, egy téli összetett sportág létrehozása vált szükségessé. 1936-ben és 1948-ban a téli olimpiai játékokon programon kívül rendeztek már egy összetett versenyt katonák részére, ez sífutásból és lövészetből állt. 1948-ban, St. Moritz-ban pedig, a sportág történetében először és utoljára, hivatalosan is szerepelt az öttusa a téli olimpia műsorán (úszás és futás helyett lesiklás és sífutás), de nem aratta a várt sikert. Volt tehát kezdeményezés már a gyakorlatban is. Újabb ötletek is akadtak: a sífutás és lesiklás mellett a gyorskorcsolyázás, a bob vagy szánkó is szóba került és nem akarták a lövészetet sem elvetni. Hosszas vita után úgy döntött az UIPM, hogy mivel a leírt sportágak jobbára éghajlati és természetrajzi viszonyok függvényei és Európa csak kevés helyén űzhetők rendszeresen, inkább a biatlont kell megvalósítani (különösen Gustaf Dyrssen támogatta ezt az elképzelést).

            Miután a szövetség elfogadta a biatlont, mint téli összetett sportágat, az 1955-ös kongresszus úgy döntött, hogy azt felvételre javasolja a NOB-nak a téli játékokra. Ugyanitt az osztrák Edgar Fried (majdnem 10 évig volt az UIPM alelnöke) elvállalta, hogy 1958-ban Ausztriában megrendezik az első biatlon világbajnokságot, melyet azóta is évente tartanak.

            1960-ban Gustaf Dyrssen visszavonult (az UIPM tiszteletbeli elnöke lett) és helyére az addigi titkár, Sven Thofelt került, titkárának Wille Grutot választották meg (1968-tól, mint főtitkár működött). Félhivatalosan ettől kezdve Olle Hederén a biatlon titkára (hivatalosan pénztáros).

            1965 óta rendez az UIPM évente a juniorok részére is öttusa világbajnokságot (Magyarország és az NDK többszöri sürgetésére, az első junior világbajnokságot éppen az NDK rendezte Lipcsében).

            1967-ben az UIPM létrehozta Technikai Bizottságát, melynek azóta mindig van magyar tagja (Tóth Béla, Szabácsy István, Császári Attila, Pécsi Gábor).

            A mexikói kongresszus (1968) úgy döntött, hogy felveszi saját nevébe a biatlont és ettől kezdve UIPMB lett a hivatalos rövidítés. Ekkor került az adminisztratív tanács tagjai közé Novikov, Cerny, az angol Errol Lonsdale, a svájci René Ziegler és Németh Ferenc. Az eddigi hivatalos nyelv, a francia mellé elfogadták az angolt, munkanyelvnek pedig a németet, a spanyolt és az oroszt. A Német Szövetségi Köztársaság küldötte, Peter Wilhelm Henze professzor már ekkor javaslatot tett a női öttusa terjesztésére és a világbajnokságok beindítására. A javaslatot egyelőre elutasították, ám megbízták a német szövetséget, végezzen kísérleteket és a helyzet felmérése után dolgozza ki a szabályokat is.

1972-ben ismét több változás következett be az UIPM szervezetében. Megalakult a biatlon technikai bizottsága is Hederén vezetésével, létrehozták az orvosi bizottságot és a Bulletin szerkesztő bizottságát is. Az 1965 óta elnökhelyettesként ténykedő Fried lemondott, helyette három elnökhelyettest iktattak be: Novikov, az amerikai Peter Hains, a biatlon részére pedig a norvég Ole Bangstad kapott megbízást.

Az adminisztratív tanács tagja lett a német Dieter Krickow, a szovjet Oleg Csuvilin, a finn Eero Lohi, az amerikai Guy Troy. A Bulletin szerkesztő bizottságába került Hederén mellé Fried, Troy, a francia Emile Jarrot (1966 óta tagja az adminisztratív tanácsnak) és az osztrák Josef Deflorian. Ez a bizottság 1976-ban nevét információs bizottságra változtatta.

Láthatóan sok szervezési, fejlesztési, sportdiplomáciai feladat adódott, a vezetőség pedig igyekezett gondjait jól megoldani. A 70-es évek közepén járunk és ide tartozik még, hogy 1976-ban kijelölt a kongresszus 5 regionális elnökhelyettest is. Az ő feladatuk a sportág világrészenkénti erősítése, segítése (ma már az amerikai földrészen 2 elnökhelyettes ügyködik, egy északon, egy délen). A sok megoldandó (és javarészt meg is oldott) feladat hátterében nem csak az önmegvalósítás egyébként nem könnyen teljesíthető célja állt. A sportágat fenyegette a lovak biztosításának egyre nagyobb gondja, a 70-es évek eleje óta pedig a NOB akkori létszámmegkötése is (az olimpiai indulási joghoz legalább 40 tagállam megléte volt szükséges).

A lovaglás sportágon belül maradása érdekében hozott döntések - úgy tűnik - hatásosak voltak. Az 1963-ban bevezetett kétfordulós verseny 1500 m-es pályán - jó döntésnek tűnt. 1968-ban, amikor a tereplovaglást ki kellett iktatni az öttusából, már az új TB javaslatára bevezették a vadászugratást. Ez az igazán öttusaszerű lovaglási mód a lehető legjobb megoldás volt, nagy kár, hogy négy év múlva már a vadászugratás is a múlté lett. Mindenesetre elhallgattak azok a képtelen megoldási javaslatok, mint pl. motorkerékpár, kajak vagy asztalitenisz bevezetése - a lovaglás helyett.

A sportág fejlesztése érdekében 1968-ban hozott pontérték módosítás (úszásban 1 mp= 8 pont) akkor is jó volt, ha nem teljesen tudatosan történt. A volt válogatott úszók beáramlása kezdődött meg ezzel, ami frissítette az öttusaversenyeket, szélesítette az alapokat. Már 1970-ben 3:24 percet úszott Charles Richards (USA) és ezzel 116 pontot vert rá az úszásban harmadik Bakó Pálra. Azután jöttek a többiek is: Salminen, Vonk, Alexander, Haas, Pacelt, Rasmusson, Császári, Masala, majd Nieman, aki már eljutott a 3:10-es határ közelébe (3:13.5 perc = 1324 pont).

Ami pedig a 40 tagállam meglétét illeti, az már 1972-re éppen megvolt, de tudjuk valamennyien, hogy mit jelentett a sportágnak szakmai szempontból Andorra, Dominika vagy Tunézia tagsága. Másrészt a világversenyek indulóinak létszáma így alakult ebben az időben: 1964-ben 15 ország, 37 induló, 1968-ban 18/48, 1972-ben 20/59. De még az igazán nagylétszámú jönköpingi vb-n (1967) is csak 21/60 induló volt.

Az 1976-os kongresszuson Henze jóvoltából ismét téma volt a női szakág versenyeztetése, a vb-k beindítása. Henze ekkor már 8 éve tagja volt az adminisztratív tanácsnak és elnöke volt a Német Öttusa Szövetségnek. A kongresszus nem igazán hagyott kétséget afelől, hogy a női vb-k beindítását négy év múlva megszavazza. A helyzet nem volt teljesen tisztázott és az 1977-es San Antonió-i felnőtt és junior vb-vel együtt rendezett nemzetközi női versenyt első női vb-nek titulálták. (1978-ban Jönköpingben ugyanez történt). Az UIPM Bulletinjében (78. dec.) aztán Dieter Krickow cikket írt e témában. Ő 1976 óta a TB vezetője volt és mint ilyen kijelentette: nagyon jó lenne már az első női vb-t megrendezni, de erre nem kerül sor két éven belül. Addig azonban - mint 1978-ban is - évente három Világkupa-verseny szerepel az UIPM ekkor már elég pontosnak mondható versenynaptárában a nők részére. Reméli, mint írja, akkorra a szkeptikusok is meggyőződnek arról, hogy a nehéz, de érdekes öttusasport gyakorlására a nők is alkalmasak. 1981-ben végül Londonban sor került az első női vb-re, ekkor már hat országban rendeztek nőknek nemzeti bajnokságot (AUS, CAN, FRA, GBR, GER, SWE).

Az nagyon valószínű, hogy a szövetség működésének nem árt, ha vezetői nem cserélődnek 4 évenként, vagy sűrűbben. A bizottsági tagok között általában nagy volt a fluktuáció, ellentétben a főbb vezetői pozíciók betöltőivel. Thofelt 28 évig volt elnök, vele egy időben Grut 24 évig főtitkár, Hederén 16 évig pénztáros, viszont például Grut után csak a jelenlegi főtitkár dolgozott 4 évnél tovább. Krickow 12 évig volt tagja a TB-nak, 8 évig vezette is, majd 4-4 évig főtitkárhelyettes, illetve főtitkár volt (1972-1992). Az első igazán megfelelő szabálykönyv kiadása (1977) az ő nevéhez fűződik. A nagy svéd vezetők közül először Hederén távozott (1976-ban elhunyt), utóda Thor Henning volt, aki Grut után 4 évig a főtitkári teendőket is ellátta (pénzügyi helyettese Günther Zwatz AUT volt).

1988 volt a nagy cserék éve. Ekkor nem vállalta tovább az elnökséget Sven Thofelt, az ő utódául a már 16 éve elnökhelyettes Novikovot választották, Henninget pedig Krickow váltotta a főtitkári székben, helyettese az a Nagy Imre lett, aki már 4 éve mint öttusatitkár dolgozott (12 éve volt már az adminisztratív tanácsnak tagja), míg az információs elnökhelyettes Cerny utóda Klaus Schormann lett. A biatlon elnökhelyettesévé Bangstad és a francia Robert Gallezot után a norvég Anders Besseberg lépett elő a biatlon TB tagjai közül, az öttusa elnökhelyettese maradt a már 8 éve elnökhelyettesként tevékenykedő Jarrot. Új vezetőt kapott a TB Jan Novotny személyében, új tag lett Császári Attila.

Az 1988-as közgyűlés az általános választások mellett kimondta az UIPMB és a triatlon sportág vezetésének egyesítését, felvette az UIPMBT (Union Internationale de Pentathlon Moderne, Biathlon et Triathlon) nevet. A fúzió igen rövid életű volt, 1989 augusztusában a triatlonsport már ki is lépett.

1991-ben megalakult az Európai Öttusa Szövetség Albert de Felice vezetésével, aki 1989 óta már az európai regionális elnökhelyettes volt.

1992 novemberében Amelie les Bains adott otthont a közgyűlésnek. Itt úgy döntöttek a sportág vezetői, hogy a két sportág szétválik, de az olimpiai szereplés lehetőségének megtartása érdekében még közös marad a vezetőség. A megállapodás értelmében a téli olimpia előtt 2 évig a biatlon ad elnököt, a nyári olimpia előtt 2 évig az öttusa.

Besseberg lett az elnök, helyettese Gärdin, az öttusa elnökhelyettes Jarrot, a biatlon elnökhelyettes az olasz Ubaldo Prucker, főtitkár a holland Eric Boek. Folytatásképpen 1993 júliusában Londonban közös kongresszusra került sor, az ekkori határozat értelmében a két sportág szétvált (UIPM/IBU, International Biathlon Union), önálló alapszabályt készítettek. Az öttusasport elnöke Schormann, két elnökhelyettese Jarrot és Török Ferenc (1964 olimpiai bajnoka) lett.

Ekkor tehát az UIPM vezetése így alakult:

vezető szerve a Végrehajtó Tanács (Executif Board). Tagjai: az elnök, helyettese(i), főtitkár, pénztáros, a TB vezetője (Sportdirektor), a marketing igazgató és az információs igazgató. A regionális elnökhelyettesek száma 6, a bizottságoké 8. Ezek: TB, orvosi, női, információs, pénzügyi, versenyzői, marketing és szabálybizottság.

Az UIPM vezetőségének egyes posztjain a következő sportvezetőket találtuk (találjuk) 1948 óta:

Elnökök: Thor Wibom, Gustaf Dyrssen, Sven Thofelt, Igor Novikov, Anders Besseberg, Klaus Schormann (1993. július óta).

Főtitkárok: Bo Lindman, Sven Thofelt, Wille Grut, Thor Henning, Dieter Krickow, Eric Boek, Eivind Bo Sőrensen, Joel Bouzou (1997. november óta).

Helyettesek, titkárok: Emile Jarrot, Nagy Imre (mindkét feladatot 4-4 évig ellátta), Dieter Krickow, Ivan Popov.

Elnökhelyettesek voltak: Leslie Wieler, Edgar Fried, Igor Novikov, Ole Bangstad, Peter Hains, Errol Lonsdale, Robert Gallezet, Emile Jarrot, Vladimir Cerny, Gösta Gärdin, Anders Besseberg, Eberhard Rösch (biatlon), Klaus Schormann, Török Ferenc, Juan Antonio Samaranch jr., Kui-Sung Choi, Ivar Sisniega, John Helmick.

Pénztárosok: Sven Thofelt, Johan-Gabriel Oxenstierna, Olle Hederén, Thor Henning (helyettesei: Erik Einum, Günther Zwatz), Günther Zwatz (helyettese: Eric Boek), Bretz Gyula.

A technikai bizottság vezetői voltak: Wille Grut, Dieter Krickow, Ioan Muresanu, Jan Novotny (1988 óta). Tagja volt hosszabb időn át: Tóth Béla, Vladimir Cerny, Oleg Csuvilin, Szabácsy István, Rerrich Béla, Kerekes Sándor (CAN), Ivar Brandelius (SWE), Mauro Tirinnanzi (ITA), Roberto Curcio (ITA), Pavel Lednyev, Helmut Gruber (AUT), Ivan Popov (BUL), Császári Attila, Oleg Haplanov (RUS), Vladimir Miller (SVK), Hiltrud Reder (GER), Timur Doszimbetov (KAZ), Pedro Martinez (MEX), José Santos (POR), Pécsi Gábor.

Az orvosi bizottság tagjai voltak huzamosabb ideig: Michele Montanaro (ITA), Pucsok József, Wolfgang Rockstroh (DDR), Risto Elovainio (FIN), Jean Molivier (FRA), Magnus Hager (SWE), valamint Joao Almeida (POR), Keith Markey (USA), Fabio Pigozzi (ITA), Natalia Ofitserova (BLR).

Az adminisztratív tanács tagjai voltak huzamosabb ideig: Walter Siegenthaler (SUI), Valle Alvarado (MEX), Roberto Curcio (ITA), Sundzsi Fudzsii (JPN), Arszenij Szokolov (URS), Hegedűs Frigyes, Olavi Larkas (FIN), Neville Sayers (AUS), René Ziegler (SUI), Peter Wilhelm Henze (GER), Németh Ferenc, Kerekes Sándor (CAN), Ioan Muresanu (ROM), Guy Troy (USA), Stefan Grzegorczyk (POL), Nagy Imre, Kui Sung Choi (KOR), Juan Antonio Samaranch jr. (ESP), Ade Castro Filho (BRA), Daniel Steinman (USA), Vladimir Miller (CZE). Az adminisztratív tanács ma már nem működik.

Az UIPM történetének utolsó évtizedében hihetetlen mértékben felgyorsultak az események, a rengeteg változás nehezen volt követhető.

A változásokról beszámolunk egyrészt az események időrendi felsorolásánál, másrészt a szabályok ismertetésénél, valamint a versenyek részletezésénél is (pl. versenynapok száma, váltóversenyek, a selejtezők, a légpisztoly bevezetése, a naptári események bővülése, stb.).

Az UIPM szervezeti felépítése a 2000-es frankfurti kongresszus után